Dieter Schlesak 1934-ben született Segesváron.
Bukaresti egyetemi tanulmányai után a Neue Literatur szerkesztőségében dolgozott.
1969-ben Németországba emigrált.
Az áttelepülés sokkja verseinek, regényeinek, esszéinek alapvető élményforrása.

Kötete a Bookartnál:

Capesius az auschwitzi patikus

KÉT KÉRDÉS (SŐT TÖBB) DIETER SCHLESAKHOZ

Ön egy kisszámú erdélyi népcsoporthoz tartozik, ragaszkodik is hozzá. Véleménye szerint miben, miként, mire érzékenyebb egy erdélyi ember?

Igen, lehetséges, hogy a "homo transsylvanicus" létezett valamikor. De soha sem volt egységes entitás! Mert több nyelven beszélt: románul, magyarul és németül (szászul). Erdély mindig is több nemzetiségű, több nyelvű ország volt, ne feledjük a jiddist meg a cigány nyelvet sem! Lakói, különbözőségük ellenére a napnyugati hagyományokhoz kötődtek, országuk soha sem balkanizálódott, mindig is Közép-Európához tartozott, olyannyira, hogy egy időben "Kelet Svájcaként" emlegették. Még akkor is, ha az itt élők egy része folyton saját anyaországuk felé kacsintgatott. A zsidókat és a cigányokat nem volt ki megvédje. Őket a két anyaország-béliek haláltáborokba hurcolták, és megsemmisítették. Ezzel a "homo transsylvanicus" is végképpen megszűnt létezni: értelmét veszítette az erdélyi szász himnusz: "Erdélyország, édes földünk, / drága, jó szülőhazánk! / Áldott légy örök szépségedért, / a tájaidnak minden gyermekét / egyetértés fogja át!". Aztán jöttek a vörösek és 1948 után tudatosan és végérvényesen felszámolták Erdélyt. Nyomaiban ma is fellelhető, darabkáit én is magamban hordozom. Igen, még mindig "homo transsylvanicus"-nak vallom magam... vagy inkább a visszahozhatatlan "homo transsylvanicus" hattyúdalának... túlélőnek, aki saját pusztulásáról ír. Az előbb említett okok miatt egy "homo transsylvanicus" valószínűleg érzékenyebben, másként viszonyul a "fajisághoz" és a régi "nacionalizmusokhoz". A Kárpátoktól délre és keletre élő románok meg az erdélyiek például a mai napig is idegenkednek egymástól. "Ardealul da, dar fără ardeleni!" - hajtogatták 1918-ban a "regátiak", az Ókirályság-béliek, s hamarosan minden erdélyi származású politikust kiütöttek a nyeregből. Az erdélyi származású Emil Cioran egyik írásában el is panaszolja, hogy az 1918-as "egyesülés" nem gyümölcsözte a közép-európai civil társadalom demokrácia- és rendszeretetét. Így is volt! Azt gondolom, hogy manapság, az új Európában ez a szerencsétlen, negatív szemléletmód végképpen a múlté: 1876-ban a magyar anyaország eltörölte Erdélyt. Nacionalizmus! Ugyanezt tette 1918-ban a román anyaország. 1876-ig a szászok és a magyarok ("unio trium nationum"!) csak magyarokat, szászokat és székelyeket hívtak meg az országgyulésbe, a román többségnek megtagadták ezt a jogot. Merő csúfság itt "toleranciáról" beszélni. Egymás mellett éltek, egymástól elszigetelten, egymással szemben táplált előítéleteik ellenére valahogyan "kibírva" a másikat. És mindvégig létezett a "faji" hierarchia: a csúcson a szászok és a magyarok. Legalul a cigányok. Tolerancia? Vallásilag, talán... de az is csak a török fennhatóság "szabad világában"... De Marosvásárhely, 1990 - ott voltam, mindent láttam! - : jugoszláviai "hadiállapotok"! Ez az új Európa talán megold egyet s mást... Békességet hoz. Ellehetetleníti a gyűlölködést... Hogy Erdély (betemetett) közép-európai hagyományaival a romániai fejlődés élére állhasson.

Azt mondják, hogy a múlt újra meg újra megismétlődik, háborúkat háborúk követnek, az emberek nem tanulnak a hibákból, sőt: a történelemtankönyvek, a múlt bemutatása csak generálja ezt a folytonos ismétlődést. Mit gondol erről? Nem kellene megszabadulni a történelemtől? Nem kellene lezárni a történelmet, és nélküle boldogulni?

Tudja, van a múltnak egy része, amely soha sem múlik el. A múlt magában hordozza múlhatatlan traumáit. Barna és vörös diktatúráink katasztrófáiból származó károsodásaink sajnos ma is megmérgezik mindennapjainkat. A szászokat - tettesekként és áldozatokként - ez a múlt különösen megviselte. Olyannyira, hogy 850 éves erdélyi jelenlétüket feladva, visszatelepedtek az anyaországba, vagyis önként kiléptek a történelemből. De a traumák, a gyűlölet az maradt. Noha ezek sehogyan sem illenek a diktatúráknak és véres háborúknak nemet mondó új Európa arculatához... Vegyük már észre: új időket élünk, új veszedelmekkel! Nem hiszem, hogy a régi Európa, véres diktatúráival valaha is újjáéledhetne, megismétlődhetne. De a láthatáron máris megjelent az új totalitarizmus: a pénz diktatúrája. És ennek globálisan és észrevétlenül rettenetes kihatásai lehetnek a lelkekre, a hagyományokra, a kultúrákra!