1951-ben született Kézdivásárhelyen.
József Attila-díjas költő.
1993-tól az RMDSz elnöke.

Kötetei a Bookartnál:

Miért lassú a csiga?
Hány életünk volt
A hold fogyókúrája
A pinty és a többiek
Balázs kertje

KÉT (SŐT TÖBB) KÉRDÉS MARKÓ BÉLÁHOZ

A rendszeres versolvasók azt mondják, hogy nekik a vers képes lelki segélyt nyújtani. De mit mond az, aki a verset írja? Neki miben segít? Vagy miben nehezít?

A vers az olvasó számára valószínűleg a magány hatásos ellenszere, erős, de múlékony bizonyítéka annak, hogy nem vagyunk egyedül, mert íme, ott van a papíron mindaz, amit átéltünk. Ilyen értelemben a vers a legnemesebb kábítószer, és szerintem minden igazi versolvasó szenvedélybeteg, aki sóvárgását csak új meg új versekkel csillapíthatja. Erre pedig alkalmas számára Homérosztól a dadaistákig - és tovább! - minden igazi költő. A versíró emberrel nagyjából ugyanez a helyzet: amikor meglátja önmagát papíron, egy pillanatra csillapul magányossága, hiszen ott van előtte a bizonyíték, hogy a legbelsőbb érvünk is rögzíthető és továbbadható. Végül is ha elegendő számú jó verset tudnánk írni, talán éppúgy átmenthetnénk szellemi DNS-ünket halálunk utánra, mint ahogy gyermekeink továbbviszik génjeinket. Versíró és versolvasó számomra ugyanaz.

Politizálsz, ám nem kerülöd, nem utasítod el az írókat - ha meghívnak, igyekszel ott lenni felolvasásaikon, rendezvényeiken. Törvényalkotóként, kormánytagként sokszor segítettél rajtuk (illetve intézményeiken). A személyes kötődés miatt? Vagy mert fontosnak látod az írók "társadalmi hasznát"?

Nem ismerek erkölcstelen remekműveket. De imorális politikai döntéseket igen. Lehet, hogy a legjobb író sem lenne emberként alkalmas elvezetni kisebb-nagyobb világunkat, de műveivel ezt ragyogóbban megtenné bárki politikusnál. Más szóval Ady Endre vagy József Attila versei többet érnek bármely alkotmánynál vagy törvénynél. Ez a dolgok helyes értékrendje. Előbb az írók, utána a politikusok. Hogy akkor én miért vagyok ott, ahol vagyok? Hát azért, hogy ezt elmondhassam!

(2008. november)

TULAJDONKÉPPEN MINDEN

Mindegyik köteted, még ha értekező is, tele van drámai helyzetekkel, drámai pillanatokkal – latens állapot, amikor már minden eldőlt, csak még nem látható. Mi kell ahhoz, hogy ezeket a pillanatokat, mozdulatokat, szerkezeteket észrevedd: szem, nyelvhasználat, érzék, észjárás?

Mostanában gyakran eszembe jut, milyen szívesen írnék egy lehetséges modern esztétikát, amely arról szólna, hogy a vers például a visszatartás vagy az eltérítés képességétől függ. Persze, nem fogom megírni ezt az esztétikát, ahhoz ismét hályogkováccsá kellene lennem, hogy ilyesmire vállalkozzam. De jól látom: sohasem szabad a végsőkig feszíteni a húrt, az utolsó falatot nem szabad lenyelni, az utolsó kortyot ki kell löttyinteni. Horribile dictu, ma valamiféle coitus interruptus, valami félbeszakított katarzis a líra. Elsősorban az kell hozzá, hogy a másikban – a másik tárgyban, a másik emberben a kívánságot észrevedd. A készülődést valami másra. A különbséget az előző állapothoz képest. Például úgy, hogy eggyel több a pitypang a fűben, a tegnap ezer volt, ma ezeregy, vagy hogy az emeleti ablakban éppen megrebbent a függöny, és a mai pillangó azonos a tegnapi bábbal és a tegnapelőtti hernyóval. De hiába a szem, ha nincs még egyéb is: nyelvérzék, nyelvtudás, egyszerre kétely és hit a nyelv kifejező erejében.

Mennyiben formai és mennyiben gondolati számodra a szonett?

Képzeljük el, hogy évre, hóra, napra, órára pontosan tudjuk, mennyit fogunk élni, és mikor fogunk meghalni. Ilyesmit még a halálraítéltek sem fogadnak el. Szörnyű lenne így kelni, feküdni minden nap. Nos, gondoljuk végig, hogy ilyen a szonett. Pontosan tudjuk, mikor fog befejeződni, de közben el kell feledkezni róla. És mégsem érhet váratlanul a vég. Nekem a szonett a leghatalmasabb kötöttség: maga az élet. Eddig szinte mindenkit legyűrt, a legnagyobbak közül is sokat, de volt egy-két visszhangos veresége is. A szonett nem csupán egy versforma. A szonett a végtelenbe vetett ember tragikomikus végessége.

Naplóként is tudom olvasni mostani kötetedet – a napok rögzítése, a napok múlásának rögzítése, ez a fontos? Vagy valamilyen leszürhető tanulság, kiérlelhető, tovább adható bölcsesség? Az életed emléke, a megélt élet a forma maradandóságával társítva? Mi számít?

Sohasem tudom, mi lesz egy versem vége. Csak az elejét ismerem, csak egy szókapcsolatot, egy képet, egy közérzetet, csak az asztal szélére tolt poharat. Ilyen értelemben valóban napló nekem a vers: a versírás naplója. Elindulok az első sortól, és eljutok valahova a tizennegyedikben. Az első sor, mondjuk, a valóságé, a többi már mind-mind a nyelvé és a képzeleté, visz a rím, visz a ritmus. Igen, így igaz, napló! Minden nap huszonnégy órából áll, minden szonett tizennégy sorból, mégis mennyire más mindegyik!

Szerinted mit gondolnak majd rólad, illetve erről a kötetedről az olvasók?

Legyek őszinte? Remélem, legalább egy-két olvasóm úgy érzi majd, kár, hogy jónéhány évig nem írtam verset. Én bizony így érzem, és nekem már ez is nagy elégtétel.     
 

(2010. május)