KÉT KÉRDÉS SZABÓ RÓBERT CSABÁHOZ

Felnőtt ember számára otthon vagy menedék a gyerekkor?

 A gyerekkornak elsősorban helyszíne van, ami az én esetemben a Szilágyság, azon belül Bagos, ugyanakkor az is világos, hogy utóbb, elköltözésem után értékelődött föl bennem ennyire ez a régió, mert természetesen nemhogy a régió, a falu is túl sok egy gyerekkor helyszínének, mondhatni helyszínnek elég egy padlás, a Berettyó egy-két horgászhelye vagy szakasza, azok a helyek, amelyek utóbb a kiválasztás során kiállják az idő próbáját, mert bennük egy egész világ sűrűsödik. Ugyanígy a gyerekkor is később, felnőtt korban válik gyerekkorrá, a maga idejében önfeledtség, játék, de lehet szorongás is, sötétség, bármi, csak nem gyerekkor, mert a gyerekkort össze kell rakni, a gyerekévek végtelenül szélesek és korlátlanok a maguk idejükben, egy gyermek nem is foglalkozik azzal, hogy összerakja, ez a felnőttek szokása. A felnőtté válás még mást is hoz, például a nyelvi kontrollt, azt, hogy felnőttként hogyan lehet és kell használni a nyelvet, ez a gyerekkorban természetes, érintetlen, szabad. Beleszületsz egy nyelvbe, a körülötted lévők nyelvét kezded el használni, másról nem tudsz. Tájszavak, a vidékre jellemző dialektus. Ebből később kényszerből kilábalsz, de amikor utóbb elgondolod a gyerekkorod, ezt is följegyzed, nyilvántartod, hogy te az é-t néha í-nek ejted, vagy valamikor annak ejtetted; még sokkalta fontosabb: most is annak tudod ejteni, ha akarod. Namármost, ha eljössz otthonról, ahogy én is tettem, ha nem ott élsz, ahol a gyermekéveid töltötted, bizony először menedék lesz a gyerekkor, folyamatos helye a visszajárásnak, az emlékek után való kutatásnak, hogy a földrajzilag nem-otthon elviselhetővé váljon. Egyenként szállítod át, nem csak a tárgyakat, amire szükséged van az otthont jelölő konkrét, földrajzi helyről, ha néha hazalátogatsz busszal vagy autóval, hanem vele együtt az emlékeket, amelyek hangok, szagok, színek, ízek, tapintások és a szívből kinövő táplálékok szövedéke. Otthonná azután válik vagy válhat, ha minden gyerekkorodra irányuló saját kérdésre választ kaptál saját magadtól, például arra, hogyan emlékszel saját születésedre, de mivel erre nyilvánvalóan nagyon nehéz emlékezni, az otthontalanság, egyfajta titokzatosság, bizonytalanság, és az ebből fakadó izgalom megmarad mindvégig, és ez végsősoron jó, mert a folyamatos visszajárást biztosítja. Életben tart.

Könyvedet olvasva nem csupán az ábrázolt világ gazdagsága tűnik fel, hanem az is, hogy van nyelved hozzá. Honnan ez a nyelv?

Nem gondolom gazdagnak, mint ahogy szegénynek sem, egyszerűen ilyen, és az ilyensége az, ami létrehozza a nyelvet. Rendkívül nagy szerepe van benne gyermekkorom mérhetetlen fantáziavilágának, néhány, azután meg nagyon sok elolvasott és hallott történetnek, szülőhelyem különös kontrasztjának (domborzataiban változatos és gazdag vidék, szegény emberekkel), érzékeny képlátásomnak, ahogy már gyerekkoromban az olvasott vagy mesélt történeteket magamban képpé alakítottam. Valamint annak a néhány máig megfejthetlen esetnek, amikor például egyszer Szilágysomlyóra vittek cirkuszba, és amiről mindössze annyi emlékem van, hogy fellépett egy fehér Trabant is, de nem a porondon, hanem egy kultúrotthon színpadán forgolódott, és azután meg egy Skodán jövünk hazafelé, és a kilátótornyokat próbáljuk észrevenni a késő őszi ködben. Vagy egy óriási kukoricaföldön szedi a család a kukoricát (nálunk: málét), és tőlünk ötven méternyire vonat robog el, holott mai napig nincs vasút a falunk határában, csak ezelőtt száz évvel volt, amikor a közeli Réz-hegységből kisvasúton hozták le a fát a gáterhez. Szóval ezekből a megfejthetetlen történetekből eredhet ez a nyelv, ami a könyvemet olvasva érzékelhető, ezekre a titkokra próbál választ adni, onnan szivárog folyamatosan, és az a jó benne, hogy végleges választ erre sem adhat senki, hiszen egyedül én éltem át így mindezeket, mindenki más valahogy másként, tehát csakis én tudnék rá válaszolni, de mivel nem akarok, szabadon árad tovább.