1959-ben született Csíkszentkirályon.
Néprajzkutató, egyetemi tanár.
A népi kultúra szimbólumvilágáról, a népi vallásosságról, a csángókról számos könyvet publikált.

Kötete a Bookartnál:

Elejtett Szavak

KÉT KÉRDÉS TÁNCZOS VILMOSHOZ

Mi az, ami leginkább foglalkoztat mostanában?

Most, hogy befejeztem az Elejtett szavak kéziratát, megkönnyebbültem, felszabadultam, és az időközben elhanyagolt napi feladataim kerültek előtérbe. Amennyire tőlem telik, ezeknek szeretnék megfelelni: van egy új, vallásetnológiai tárgyú kurzusom a kolozsvári néprajz szakon, mindenekelőtt ezt szeretném felépíteni, közben jó volna mihamarabb befejezni egy félig kész tanulmányomat a Tatros menti moldvai csángók nyelvismeretéről és asszimilációs folyamatairól, az idén még két néprajzi és egy nem néprajzi konferencián kell előadást tartanom, a közeljövőben terepmunkát is szeretnék végezni, és így tovább. De inkább nem sorolom a szakmai és nem szakmai teendőimet, a félben-szerben álló elmaradt munkáimat. Azt hiszem, kérdésed sem a mindennapok prózai valóságára vonatkozott, hanem a hétköznapoknak is értelmet adó eszmei keretekre. Nos, erre a kérdésre csak egy általánosságot tudok mondani: engem világéletemben a változás kérdése foglalkoztatott. Az, hogy miért és hogyan múlik el valami, ami az emberrel kapcsolatos. Lehet, hogy néprajzos, folklorista is azért lettem, mert az érdekelt, hogy milyen volt az a múlt, ami megszűnt, illetve a szemünk előtt van megszűnőben, hogy miért és hogyan történnek változások az emberi kultúrában, magatartásban. És persze az is, hogy mit lehet megőrizni ebből a világból. Bevallom, azok közé az emberek közé tartozom, akik a történelmi változásoknak inkább a negatív oldalát látják. Ha el is ismerem, hogy jó, rendben van, lehet örülni az újnak, a jónak, a technikailag fejlettebbnek, engem mégis mindig az foglalkoztatott alapvetően, hogy mivel és mennyivel leszünk a változások által szegényebbek. Itt Erdélyben mi mindig határhelyzetben vagyunk: egyfelől régi és új mentalitások ütköznek állandóan, másfelől különböző kultúrák kerülnek egymással napi kapcsolatba, ami rendkívül izgalmas, megértésre váró helyzeteket szül. Itt az ember soha nem unatkozik, folyton történik valami, amin el lehet gondolkodni. Gyakran egészen kis apróságok válnak fölöttébb jelentéstelivé, és ez nagyon érdekes. Mint kultúrakutató, ott vizsgálom a mindennapok változásait, ahol otthonosabb vagyok: mindenekelőtt a Székelyföldön és Moldvában. Egy olyan terepen, amit az ember jobban ismer, kisebb a tévedés esélye, és könnyebb megérteni a történéseket. A régi, kezdeti kérdéseim nem változtak tehát: hogyan tűnnek el szellemi jelentések a társadalomból? hogyan üresednek ki szimbólumok, amelyek a lét keretét jelentették, és értelmet adtak az életnek? hogyan hullnak ki az időből a kultúra bizonyos termékei? hogyan, miért számolódnak fel az élet közösségi keretei? - A "negativista" és korszerűtlen kérdések sora folytatható.

Meg lehet-e röviden fogalmazni, miként szemléli másképp a múltat az antropológus, a néprajzos, a szépíró és a történész?

Ezt röviden egészen biztosan nem lehet megfogalmazni, de hosszan is nagyon nehéz. A néprajztudomány a 20. század utolsó harmadában épp az antropológiai szemlélet megjelenése révén tudott megújulni. Mivel az antropológiai fordulatot integrálhatónak vélem, semmiképpen nem fogalmaznék úgy, hogy a néprajztudomány (etnológia) emiatt került válságba. Az antropológia tehát szerintem nem önálló tudomány, hanem csak egy sajátos módszer, szemlélet az etnológián belül. A pozitivista alapokon létrejött etnológiának a 20. század első felében különösebb gond nélkül sikerült integrálnia előbb a pszichoanalitikus megközelítéseket, majd a strukturalista szemléletet, sőt még azokat a funkcionalista elemzési módszereket is, amelyekből az antropológiai szemlélet megszületett, és az 1980-as években itt nálunk is megjelent. Mint minden új módszer, az antropológiai irányzat is agresszív és minden régivel szemben lekicsinylő volt. De voltaképpen nem a látványos elhatárolódás miatt volt nehezen integrálható, hanem azért, mert elsősorban esetelemzéseket követelt. Mivel az antropológus mikrovilágokat vizsgál, következésképpen nem hiszi, hogy a múltról bármiféle szintézis megalkotható. A történeti antropológia sem azért vizsgálja a múltat, hogy műfaji, tájegységi vagy éppen személyi monográfiákat gyártson, hanem hogy megértsen, és értelmezzen egy-egy partikuláris jelenséget. Az ellentét valóban óriási tehát, de lévén, hogy egyazon kutatási tárgy különböző szemléletű megközelítéséről van szó, az etnológus és az antropológus ezután is egyazon hajóban evez tovább. Az én tanszékemet például Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéknek hívják, és ez igen helyesen van így. Válságként megélt megújulások és szemléletváltások a történettudományon belül is voltak, de mivel nem vagyok történész, ezekről nem mernék nyilatkozni. Mindössze annyit jegyzek meg, hogy az "alulról nézett történelem" eszméje és a hozzá kapcsolódó kutatásmódszertan, amit a francia Annales-iskola képviselt, egészen közeli rokona, illetve közvetlen előzménye annak a történeti antropológiának, amit előbb az etnológián belül értelmeztünk. A szépirodalom pedig végképp kilóg ebből a sorból, hiszen benne, mint minden művészetben, mindig fikcióról van szó, olyan sajátos múltidézésről, amikor az olvasó nem kérdezhet rá a megjelenített fiktív világ tényleges igazságértékére. A szépíró hitelét sohasem a történelmi igazságnak való megfelelés adja. Az író maga teremt egy világot és maga alkotja meg ennek a világnak a törvényeit is. Művének hitelét, igazságát csak a teremtett világ belső koherenciája jelenti. A múlt tehát a szépirodalomban csak ürügy valami egészen másnak a kimondására, mindössze írói nyersanyag egy művészi üzenet megfogalmazásához. Eger ostroma és a borogyinói csata biztosan egészen másként zajlott, mint ahogyan azt Gárdonyi és Tolsztoj leírták. Igaz ugyan, hogy a tudományos szöveg sem egyéb egy-egy világteremtésnél - Clifford Geertz antropológus, a "sűrű leírás" kitalálója, nem véletlenül ajánlotta az etnológiát is a múzsák kegyelmébe -, de a valóságnak való megfelelés a tudományos diskurzusban valami módon azért mégis számon kérhető.