"A szöveg az, amit termelni kell" - mondja Szegeden a Grand Caféban Kövi Sára.

Irónia, önirónia vagy nemirónia is lehetne ez akár. Irónia, ha arra gondolsz, amire a szerző is hivatkozik: a szövegeket ma igen egzakt mértékekben mérik és gyártják: karakterszámban és kilóra.

Önirónia, ha egy ilyen találkozón a szerző képes személyiségein felülemelkedni, és ebből a pozícióból eltöprengeni, hogy vajon nem egy defenzív stratégia része-e ilyen körülmények között úgyszint beláthatatlan mennyiségű szöveget gyártani. Nem irónia, amennyiben a definíció működik. És működik: Kövi Sára saját bevallása szerint cirka 8000 szövegnél tart csak ezen a blogján, és ha jól értettem, minimum négy blogot működtet párhuzamosan. Tessék csak belegondolni.

Kövi Sára, vagyis az erdélyi Sharon Stone az oldalt látható kötet szerzője, Balettka pedig, mint ahogy az est elején kiderül, az erdélyi Anettka. Hézagpótló személyiségek tehát mindketten - jegyzi meg legkisebb közös alteregójuk.

És itt eltűnődhetsz azon, hogy van-e valami mögöttes jelentése annak, hogy két ilyen exhibicionista nőszemélyiséget választott alteregókként a szerző; főleg ha figyelembe veszed, hogy Sharon Stone hagymányosan jó nőnek számít, Anettka pedig, scusi tanto!, nem. Vagyis egyáltalán nem mindegy, hogy ki és hogy mit mutat meg magából. És kinek. Balettka egy kicsit terhelt, kicsit kompluzív, kicsit beteg, kicsit csúnya, kicsit beteg és csúnya balerinákat kell, mert muszáj rajzolnia. Naponta többet is. Kövi Sára pedig megnyilatkozásaiban többnyire elegáns és távolságtartó. Akár egy hollywood-i sztár. Ellenpontozza Balettkát. Csak az a kérdés, hogy a szerzőnő hogyan viszonyul kettejükhöz (avagy két alteregója viszonyához). Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a egész viszonyrendszer nehezen fejthető fel. (Jelen helyzetben sehogyan sem.)

S akkor a szövegek: [egy tébolydában / ismertem meg / őt / az angyallelkű / ismeretlen / nőt] [barbár balett / felfokozott mint / béla / mosolya lágy / de teste sose / méla] [a háziasszonyok / boltjából jövök / önnön szememben / nagyot növök / amióta csak intelligens / mosóport használok / minden balerinát / nagyon sajnálok] [pardon szenyor / kakáltunk por favor / az ürítés az élőlények / titka / occam borotvál így hát / igen ritka / hogy létreményünk / könnyen mégse nyitja] [szebbnél szebb / lányok / én mégis csak / hányok] ["megállj!" / kiáltom neki / túl sok a sok / és kevesebb a kevés / félreértékelt a baszás / az evés / a névülések feledésbe / merültek / pedig ó milyen sokba / kerültek / - sóhajt a teki].

Legyél kissé rosszindulatú, és élj azzal a feltételezéssel, hogy a fölöttes én nem képes kordában tartani alteregóit, vagy legyél kissé bölcsész, és mondd meg, hogy mit akart a szező mondani, mindegy, csak a játék kedvéért.

A fenti két válogatás között ugyanis szándékolt a kontraszt. [Megjegyzem, hogy egész egyszerűen azért nem a megjelent kötetből szerepelnek itt képek, mert a kötetet nem a szerző, hanem Láng Zsolt állította össze. A Balettka című könyvben a szövegek és képek máshogy rendeződnek el, máshogy teremtenek kontextust, mint például a blogon, vagy ezeken a kézzel írt és rajzolt lapokon. (Ez nem értékítélet, ez tény.)]

Az Irodalmi Jelen oldalain olvashatók kritikák a kötetről. Boldog Zoltán [nem mellékesen: a Grand Caféban is ő mutatta be a szerzőnőt] pedzegeti az alteregók kérdését: "Kövi Sára maga is egy alteregó, egy olyan hangulatfigura, aki más nyelvet nem beszél, csak a képekkel kevert minimalista versvilág játékos kódrendszerét. De ha még inkább megvizsgáljuk a címadást, akkor az alteregóként létező Kövi Sára is megteremti saját hasonmásfiguráját, aki Balettkaként a balerinarajzolás kényszercselekvésében nyeri el önálló identitását. Itt pedig eltöprenghet az olvasó a személyiségdarabok közti viszonyon és azon, hogy Kövi Sára álmodja-e Balettkát, vagy tulajdonképpen ők az alkotás olyan szimbiózisában képesek csak létezni, amely csakis így hozhatja létre az egymásra utalt műegészt." [Te is eltöprengsz. Az utóbbira voksolsz. Kontrasztot állítasz.]

Visszatérve a fenti képekre: a kontár kontraszt szélsőségeiben is azt a dilemmát szeretné megfogalmazni, miszerint korántsem egyértelmű, hogy Balettka csak rajzol, Kövi Sára meg ír. Mert ez a folyamat gyakran visszafelé működik. Anettka, bocsánat: Balettka suta nevéhez illően [szerethető, de] suta táncosnőket rajzol, hatalmas barna fejű, szürke arcú, zöld hajú, jobb esetben háromlábú, beteg balerinákat. [Persze fel lehet fogni ez utóbbit a stabilitás képeként is, de elfogadhatónak tűnik az a szempont is, hogy akinek eggyel több lába (kereke) van, az: génhibás. Az állatvilágban is, ha valami genetikai baleset következtében eggyel több végtaggal születik meg egy egyed, az életképtelen lesz, és hamar elpusztul. Na nem a dráma kedvéért.] És szintúgy nem kifinomult Balettka nyelvezete, mikor ír [olykor Kövi Sára képei mellé - lásd a második képsort]. Mert Kövi Sára is rajzol, neki a három láb a maximum, de inkább normális, kétlábú, széphajú, szépszemű, karcsú táncosnőket kanyarít. Mindketten megrajzolják és megírják tehát magukat és a másikat. Ezért érvényes címke a kettejük létmódjára a szimbiózis. És ha kilépünk a kötet teréből [noha nem is léptünk nagyon bele], mindenképpen szorosabbra fűzhetjük a képek és a szövegek kapcsolatait. [Ezért is mondja ennek az írásnak a címe azt, amit.]

Hogy a férfitársadalom kritikájának vagy a modern nő laudációjának fogod fel a két szereplő bizniszét, az nagyban múlik azon, hogy végtére majd Balettkát, a szorongó, a szégyenkező, kissé csámpás balerinát vagy Kövi Sárát [született: Sharon Stone] szereted meg inkább.

Ha ott lettél volna Szegeden, esetleg megkérdezed a szerzőnőt, hogy ő melyiküket szereti jobban, vagy hogy mennyire is kell akkor most komolyan venni ezt az erdélyi Sharon Stone-t meg Anettkát. Válasza egyszerű lett volna és könnyed.

Addig is a [hogy is mondjam?] fenékfejű balerina válaszol.

[a disszharmónia / csak látszat / tested a lelkeddel / játszhat]