Végére hagytam egy émelygést, "hányingert okozó" kötetet (ezzel a jelzővel maga a szerkesztő illeti a könyvet). Műfaját nehéz meghatározni: a leginkább talán a "dokumentum-regény" illene rá, amennyiben fikciós keretbe foglalja dr. Victor Capesius, segesvári gyógyszerész történetét.

Már amennyiben ez a "történet" elmondható. Capesius Auschwitzban az SS-gyógyszertár vezetőjeként működött a tábor kiürítéséig, a fogvatartottak és meggyilkoltak közül nagyon sokan voltak egykori erdélyi ügyfelei: őket szelektálta és küldte a halálba Victor Capesius, aki gyakorlatilag egész életét szabadon és gazdagon élte le. 1965-ben ugyan az Auschwitz-perben kilenc év börtönre ítélték, de nagyon hamar szabadult, és zavartalanul élt 1985-ben bekövetkezett haláláig. Sorsának szerencsés alakulását nagymértékben befolyásolta, hogy az általa elkövetett bűnök valódi szerepe, felelőssége - az emlékezés és dokumentálás természeténél fogva - nehezen rekonstruálható. Capesius pontosan tudta ezt, az ellene folytatott per alatt is folyamatosan ártatlanságát bizonyító tanúkat és tanúvallomásokat keresett. Hogyan lesz az ismerősből áldozat, az áldozatból ismerős? Hogyan alakulnak a személyközi viszonyok? Hogyan lesz az áldozatból tanú? Mit lehet látni-tudni, és mit nem? Amit tudni lehet, azt hogy lehet elmondani? És mi van mindazzal, ami nem belátható? Milyen viszonyban van a fikció és a dokumentum? A legfiatalabb erdélyi kiadó kötete sajátos rendbe állított tanúvallomásokat, korabeli fotókat, visszaemlékezéseket tartalmaz: egy nagyon is erdélyi történet szilánkjaival szemlélteti mindazt, amit György Péter vagy Bán Zsófia a képek használatáról, a dokumentálásról, az ilyen-olyan stratégiával felépített és elmondott történetekről állít. Zárt történet végtelen űrökkel. Folyamatos, fegyelmezett és felelősségteljes újraolvasásra kényszerít.