Manapság talán már nem igazán meglepő, mégis nagyon örömteli tény, hogy a csíkszeredai Bookart Kiadó (több más kitűnő munka: Dieter Schlesak Capesius, az auschwitzi patikus című dokumentumregénye, Tánczos Vilmos néprajzkutató Elejtett szavak című könyve, Kövi Sára Balettka című balerinagyűjteménye és Markó Béla A Hold fogyókúrája című gyermekverskötete mellett) az elmúlt év végén egy olyan könyvet is a kirakatba tett, mint a Láng Zsolt szerkesztette Erdélyi létlap.

A hivatalos reklámszöveg szerint a Bookart Kiadót "Hajdú Áron 2004-ben alapította azzal a céllal, hogy a könyvkiadás legnemesebb hagyományait követve, de nem riadva vissza a merész kísérletezéstől sem: izgalmas, friss illatú könyveket adjon ki [...]. Elsősorban erdélyi szerzők műveit szeretné emlékezetes könyvtárgyként az olvasók kezébe adni, erdélyi írók, költők, művészek alkotásait, nem csupán magyar szerzőkét, hanem németekét és románokét is, átgondolt, nagy műgonddal készült magyar fordításban. A műgond, az odafigyelés, a szerzők és az olvasók megbecsülése a Kiadó alapvető törekvése." Nos (noha fizikai tárgyként - book art ide, book art oda - azt hiszem, egyáltalán nem sikerült túl emlékezetesre), valóban: az Erdélyi létlap című gyűjteményes kötet, jóllehet fordításokat nem tartalmaz, egy olyan új, alakulóban lévő erdélyi irodalmat sejtet, vetít előre vagy jelenít meg máris, amely egyfelől immár nem kizárólag a magyar szerzőket és szövegeiket foglalja magában másfelől pedig (valóban izgalmas és friss illatú módon) képes arra, hogy a helyi nyelv és tradíció sajátos ízeit megtartva, de a térségi problematikába és látókörbe be nem zárkózva, tágasabb kontextusokban tájékozódva és eredményesen szólítsa meg bármely olvasóját. Magyarul (Mózes Attila címadó, [L]étlap című írásának nyitányát idézve): "Külön erdélyi irodalom márpedig nincs! Csak paradoxon van. Ugyanis erdélyi magyar író viszont megkülönböztethető. És jól. A gyomrának tartalma különbözteti meg az anyaországitól. Bizony mondom néktek, honjaim!" (75.)

Az Erdélyi létlap jó, az ottliki-schöpf-lini értelemben léha könyv. A borral meg az evéssel foglalkozik. Lehetne ezekkel a nagy témákkal nem-léha: metafizikus, mélymagyar, okostojás vagy egyszerűen csak sznob módon is foglalkozni (a magyarországi diskurzusokban, jórészt Hamvas Béla és Márai Sándor, meggyőződésem: merőben félreértett alapszövegeinek hatására manapság szinte kizárólag csakis ezek az irályok divatoznak a tárgyban), de a könyv írásai nem ezt teszik. Megvizsgálják és részletesen elénk tárják személyes, legszemélyesebb kapcsolódásaikat.

Az Erdélyi létlap című kötetet egyébként a marosvásárhelyi Látó két korábbi lapszámának szövegeiből válogatta és szerkesztette össze Láng Zsolt: a BorLátó (akkori vendégszerkesztő: Hajdú Farkas-Zoltán, a Schlesak-kötet mai fordítója) 2006 júniusában, a GyomorLátó 1995 decemberében jelent meg. Az eredeti BorLátóból jószerivel csak a folyóirat néhány szerkesztőjének írása meg Wilhelm Hauff Fantáziák a brémai városháza pincéjében című csodálatos (és kisregény méretű) írása maradt ki, a GyomorLátóból viszont, úgy látom, szinte mindenki, aki nem bizonyult a tárgyban eléggé "igazi, bátor, jó léha" írónak. (De azért gondoljuk csak meg: ugyan hány olyan magyarországi folyóiratszám létezik ma, amelyből tizenhárom év múlva, bármiféle koncepció szerint összeszerkeszthetne bárki egy mégoly vékony, de érvényes fél könyvet.) Láng Zsolt előszava mindenesetre cuvée-nek tekinti a válogatást: "a cuvée példának okáért nem muskotály meg sauvignon blanc, hanem egy most megszólaló, eddig nem volt Harmadik", s abban bízik, hogy "sikerült megszólaltatni az emlegetett, eddig nem volt, új ízt, miközben természetesen tudjuk, hajszálon múlik minden: a szőlőszemekben lelhető transzcendens együttható (TE), amivel a meglévő feltételeket be kell szorozni, mindenhol és mindenben szerepet kap".(7-8.)

Versek, próza, esszé: a szövegeknek és olvasóiknak minden műnemben vagy túlerőben lévő vagy épp teljesen hiányzó tradíciókkal kell megküzdeniük. A versek (László Noémi, Bogdán László, Vermesser Levente, Karafiáth Orsolya, Balla Zsófia, Jánk Károly, Kovács András Ferenc szövegei) a bor témájában, úgy tűnik, nem nagyon tehetnek mást, mint hogy (váltakozó színvonalon) újraírják a bordal-hagyományt, Ovidiustól mondjuk Kavafiszig. Az ételek lírai megszólítása, megszólaltatása viszont szűkölködik a hasonlóan nemes hagyományokban, úgyszólván csak Lázáry René Sándor próbálkozik meg vele igazán elszántan (Konyhai ballada Julimról, Főzöcskéző köröcskézők Julimhoz - 1905-ös darabok), és, bármily meglepő, KAF, ezúttal Allen Ginsberg nyomán (Álmodik a gyomor - Transzszilván gasztrológiai traktátus töredéke). Számottevő magyar nyelvű borpróza (a csodálatos, de léha kontextusban alkalmazhatatlan Hajnóczy Pétertől eltekintve) szintén nem nagyon létezik, a jelen kötetben használt nyelvek épp ezért az újszerű, kortárs tudatmódosítók és a múlt század második vonalbéli vagabund irodalmára támaszkodnak (Hajdú Farkas-Zoltán, Bächer Iván), a gyomorpróza (Bölöni Domokos, Egyed Péter, Laczkó András, Ábrahám János, Ferences István, Szakács István Péter) pedig a néprajzi tárgyú mikrohistória, a filozófiai esszé, az anekdota, az antropológiai sűrű leírás és a történelmi regény újrafelhasználásával próbálja meg kúrálni Mikes Kelemen, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula keltette, súlyos és teljesen jogosnak látszó hatásiszonyát.

A kötetnek, megítélésem szerint, talán éppen azért a (gyakorta persze prózába hajló) esszék a legjobb darabjai, mert műfajukból eredően ezek a szövegek explicit módon is szembeszegülhetnek az őket terhelő tradíciókkal, illetve teljes nyíltsággal fordulhatnak oda a bevonhatónak látszó, új szövegvilágok felé. A bor terén Vida Gábor Bortalan vidéke (A bor filozófiájának egy friss román fordítása kapcsán) radikálisan újraolvassa, Adorjáni Zoltán Biblikus borkóstolója újraírja Hamvas Béla szövegeit, Szőcs Géza és Hajdú Farkas-Zoltán levélváltása (Átültetések - Önátültetések) pedig "Hamvas és Márai után" (67.) Ezra Pound, James Joyce és a Bírák könyve irányába nyitja meg és tolja el a borról való beszéd lehetséges tereit. Mindezek után pedig Mózes Attila már idézett, címadó szövegét azért tartom a kötet talán legjobb (a transzendens együtthatóval legeredményesebben megszorozható) darabjának, mert a nyelvkeresés fentiekben vázolt lehetőségeit egyszerre próbálja megvalósítani. Egyetlen rövid szövegrészt idéznék csupán. "Emlékezni a régi szülővárosra aranysárga húslevest és lepedőnyi fatányérost rendelt, elöl orosz vodkával, közben magyar borokkal, hátul jéghegynyi parféval, a kávé mellé illatos konyakkal. És amint csodálkozva kérte számon a tábornoki termetű főúrtól ezt a kánaáni, sőt gargantuai bőséget, az leereszkedően közölte, mintha semmitől sem kellene tartania a Központi Bizottság póttagjának joviális főszerkesztői jelenlétében: "Uram, ez itt nem Románia. Ez itt a Maros Étterem különterme!" (82.)