Selyem Zsuzsa: Mire vársz

Selyem Zsuzsa Mire vársz című elbeszéléskötete nagyon szép, piros borítójú, kemény kötésű könyv, Láng Orsolya finom vonalú, erős rajzaival. Szép tárgy, látszik (látni vélem) rajta, hogy egy (több) nő akarta éppen ilyennek.

Benne pedig nők beszélnek, olyan diskurzusokban és nyelveken, a pletyka hangütésében, valamivel alatta vagy jóval fölötte, amelyeket, efféle könyvek nélkül, magyar férfiak, azt hiszem, nem nagyon ismerhetnek. Tömör és kemény a tónus. A férfi szerzők által megalkotott női hangok beszéde ehhez képest túlesztétizált, híg velejű, szépelgő fecsegés. A női diskurzusok nagy hagyományú elnyomása, az irodalomból történő kiszorítása, most már látszik, hosszú távon azt eredményezte, hogy - mivel elhallgattatni mégsem sikerült őket - végeredményben jóval bátrabbak, szókimondóbbak és szabadabbak, mint az engedélyezett s emiatt alaposabban ellenőrzött férfi-diskurzusok. Hozzáférnek olyan tárgyakhoz is, amelyekhez a férfiak beszéde nem. „Nem, erről én nem beszélhetek" - mondja egy hang (szerintem: férfié) a No sorry című elbeszélés elején (122.). „Hát legyen: akkor elmesélem én" - válaszol neki a másik (szerintem: női) hang. És nekilát.

Selyem Zsuzsa új novelláskötete tematikai értelemben egy pillanatig sem tétovázik. Nem vár semmire, mert nincs mire várni. Az első pillanattól kezdve nekiesik annak a helyzetnek, amelyről, a közhely szintjén, va­la­mennyiőnk­nek tudomása van. Ez a helyzet pedig az, hogy Kelet-Európában, a volt szocialista tömb országaiban, az élet jórészt azért elviselhetetlen, mert a kibeszéletlen múlt továbbra is hat, jelen van, az elhallgatott sérelmek, bűnök és traumák pedig visszajárnak, aknamezővé teszik a társadalmi érintkezést, és megmérgezik az emberi kapcsolatokat. A helyzet közhelyes, a csapból is ez folyik, ám a közhelynek, mint mindig, most is igaza van. És Selyem Zsuzsa friss kötete mindent megtesz azért, hogy módszeresen, türelmesen, elszántan és könyörtelenül kibányássza a benne rejlő hatalmas anyagot, témalehetőségeket.

A megformálást tekintve viszont nem siet, nem kapkod, nagyon is megfontoltan és tudatosan jár el. Keresi a megtalált anyaghoz illő műfajt, szövegtípust, szövegalakítási stratégiát. A kötet első harmadában természetesen a formák töredezettsége, széttörése dominál. Úgy tűnik ugyanis, hogy ez az anyag nem találja a helyét az elbeszélés klasszikus formái között, de azon formákat is szétveti, amelyek a kommersz kultúra felől nézve, esetleg, használhatónak tűnnek. Az e részt záró Szappanopera bekezdésnyi, nemritkán mondatnyi egységekből áll össze, azokra esik szét. Az Ivartalan című szövegtől kezdve azonban a helyzet hirtelen megváltozik. Az elbeszélők ezután sem hisznek kritikátlanul a lezárásban, lekerekítésben, csattanóban, de az azért világossá válik, hogy - talán - mégiscsak valamiféle megemelt, átalakított, modernizált anekdotaforma lenne itt a legautentikusabb keret.

De a végük hiányzik. Előfordulnak ugyan hagyományos zárások, pédául (a Tangóharmonika és Lukács fürdő című remek szöveg végén, 76.): „Kihalász egy ötvenschillingest, és ennyit mond:/Bitte, für ein Kaffee." De a sebhely eredete mindörökre, minden és mindenki számára ismeretlen marad (lásd A sebhely című elbeszélés paradigmatikus, összefoglaló zárlatát, 88-89.). Néhol tragikomikus irónia áll a csattanó helyén („Jöhetnek a műlovarnők, vagy a tigrisek.", Ivartalan, 53.), néhol himnikus klauzúla („Kinyitotta az ablakot, a madarak énekeltek, apám vett egy mély lélegzetet, és azt gondolta: a reggelek szépek.", Apám esküvője, 169.), néhol a meg nem értés beismerése („Valami Maldororról szólt az előadás, semmit sem értettünk belőle." No sorry, 131.) - néhol pedig az eldönthetetlenség és a hiány nyílt bejelentése: „de leginkább az volt nyugtalanító, hogy a sztori a végkifejlet szerint sorstragédia, ám a véletlenek kusza játéka a zavaros kezdetekből ítélve" (Cicák [Medúzák], 60.).

Súlyos, sötét hangulatú, de - talán - kiengesztelődést sugalló, csattanó nélküli anekdoták. S a legvégén huszonegy nagyon tömör és nagyon rövid történet (címe: 21) - ez lett a kezdeti töredékességből. Hogy a véletlenek játéka vagy sorstragédia, nem derül ki itt sem. Nem, természetesen nem találunk, nem kapunk válaszokat. Nincs tanítás, a nyomozás eredménytelen, a rejtélyek nem oldódnak meg, a titkok nem tárulnak fel. De az elhallgatott történetek elmondása nem csupán a hazudozásnak, de az érdektelenségnek, a nem kíváncsiságnak is véget vethet talán. És akkor lehetne mondani akár az igazat is. Képes lenne mondódni. Könnyen meglehet, hogy a XX. század története, a traumák és tragédiák sora, mint feldolgozandó egész - nem regénytéma. Regényt nem lehet belőle írni. De attól még nagy téma.

(Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009. 146 oldal, 3190 Ft)