Hajdú Farkas-Zoltán NINCS KIKÖTŐ, -né VI.

A -né könyvsorozat olvasói számára már ismerős Ipse – Hajdú Farkas-Zoltán alteregója – egy levéltárból izgalmas dokumentumot halász elő: egy névtelen férfi naplóját, aki az osztrák–magyar haditengerészet matrózaként jutott el a Távol-Keletre, s akinek ez a kiküldetés saját vágyai megismerésére is alkalmat adott. Hogy a tengernél maradjunk: II. Gusztáv Adolf svéd király páratlan pompával vízre bocsátott, majd azon nyomban elsüllyedt hadihajójának a meséje vőjelöltje stockholmi reflexióival, illetve a világot körbehajózó Méder Áron jegyzeteivel szövődik egybe.

Ipsét írói nyomozómunkája kétszer is Csehországba szólítja. A ma Krnov néven ismert Jägerndorfban főhősei, Heinrich és Lujza után kutat. Közben megelevenedik a kitelepített sziléziai németek szörnyű sorsa is – emléküket csak a helyi zsidó hitközösség őrzi. Duxban, avagy Duchcovban már az itt meghalt Casanova nyomait keresi. Az irodalmár-kalandor lassú elmúlása mintha az európai kultúra alkonyát vetítené előre.

Hajdú Farkas-Zoltán a homályba merült sorsok megszállottja. Ha a levelek nem vallják meg, hát a kézírásból igyekszik kiolvasni a történeteket. Közben persze tudja, hogy „történet” – abban a formában, ahogyan egyesek szeretik elképzelni – nem létezik. Nem is csinál úgy, mintha létezne. A történetet csak elkezdeni lehet: kikötő nincsen.

Konzervatív regény – így az alcím. Elsőre talán nem is érti az olvasó. Konzervatív az lenne, ha a könyvben megkezdett elbeszélések – és vele elbeszélőjük – biztos révbe érnének. Ipsét azonban ősibb lényeghez köti a hűség. Fekete-fehér igazságok megfogalmazása helyett az árnyalatok kibontakoztatásához. A feloldhatatlan önellentmondásokhoz. Tragikus életérzéshez, ironikus játékhoz. Mindahhoz, ami a nyugati embert teszi – vagy tette egykoron.

Leimeiszter Barnabás