Keszthelyi György: Lélekzárka

„Tulajdonképpen semmitől sem fél, amióta kihajította magát a világból, mindenki szeme láttára elégette tagsági könyvét és elküldte az anyjába az egész evolucionista tudóssöpredéket.” Ezek a Lélekzárka elején leírott szavak Keszthelyi György regényére általában jellemzők, sőt még Keszthelyi Györgyre, a magánemberre is, ha magánembernek lehet nevezni azt a kommentelőt, aki ilyen néven jelentkezik be különböző virtuális felületekre.

Ez a magánember 1955-ben született, ahhoz a nemzedékhez tartozik tehát, melynek tagjai bőven felnőttek voltak már az 1989-es fordulat idején, és ezzel a sokat reménykedő és tán még gyakrabban csalódó fejjel kellett az újjal szembenézniük.

A Lélekzárka egy kiábrándult ember furcsán töredezett szövege. A cím Kafka Odújára utal, arra a létezésre, mely az állandó szorongástól nyüszítő szereplőnek kijut. „Ott alszik el” – szól az utolsó mondat, és bár az alvás mindig a megnyugvás képzetét kelti, egyben viszont a halálét is, ez pedig éppen az a kettősség, amely a Lélekzárkára véges-végig jellemző. A nyomtatott és online sajtóban sokat publikáló Keszthelyi Györgynek (két verses- után) szép, szomorú első prózakötete ez.

Demény Péter

A regény kiindulópontja a költő, író, képzőművész szerző fiatalkori „találkozása” a Szekuritátéval.

Sajtóvisszhang:

Nánó Csaba: Egy kései művész lélekzárkái. Erdélyi Napló, 2015. január 24.