Mondottam már itt többször, elképesztően erős a kortárs spanyol irodalom, tele élettel, mélységgel, energiákkal, szépséggel. Évek óta spanyol regények adják olvasmányélményeim csúcsait, tavaly Javier Cercas parádés Terra Altája, előtte Javier Marías letehetetlen Berta Islája, még előtte Rafael Chirbes a mai déli EU-világról mindennél többet mondó remeklése, A parton. Ezzel a rutinos olvasói bizonyossággal dédelgettem ide az év elejére Fernando Aramburu gigantikus regényét, az említett ív tökéletes folytatójaként.
A Pátria szenzációs mű, megrázóan erős, mívesen felépített klasszikus történetmesélés, nagy európai hagyományok folytatója. Alapvetően Európa legrejtélyesebb múltú, nyelvileg teljesen magányos közegében, a piros-fehér-zöld Baszkföldön játszódik Franco 1975-ös halálától az ETA végleges tűzszünetének 2011-es kihirdetéséig. Két, egymással tragikus sorsokban összefonódó család története, egészen mesteri dramaturgiával, hiszen kilenc egyenrangúan kidolgozott főhőse is van, bár a két anya mozgatja leginkább az életet. Ugrálunk az időben, a szereplők között folyamatosan, a közel 700 oldalt 125 feszes fejezetre bontva, lankadatlan figyelemmel adagolva. Nyelvezete szikár, a jellemekre koncentrál, a dialógusok uralják, tempója nagyszerű. Van mélysége, hiszen bosszúról, halálról, megbocsátásról, a mindent felfaló tompa időről mesél balladai erővel, mai modern közérthetőséggel. Középpontjában a düh, a dac, a sors kiszámíthatatlan csapásai, miközben megismerjük a baszk függetlenségvágyra telepedő, egyre céltalanabb terrorista erőszak családokat, barátokat, testvéreket szétszakító pusztító erejét. A mindent kettévágó politika kegyetlen hatásait.
Egy történelmi korszak tökéletesen megragadott leírása. Nagy mű, amelyben zubog a spanyoloktól oly megszokott vér, lüktet a valóság, amit kiemelkedő mester fest. Kihagyhatatlan, mondanám a lényegre kíváncsiaknak. Katarzis.
Szombathy Pál
