Gergely Tamás

Romániai magyar újságíró, 1987 óta Stockholmban él. Latorcza kontinens című kötete 1998-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor kiadónál.

 

(Három kérdés)

Sok tekintetben Kafka Átváltozás című kisregényére emlékeztet a Torokcsavar. Az elkerülhetetlen, a betelejesedő végzet a maga egyedi nyelvében jelenik itt meg, a maga nyelvén meséli el önmagát. Honnan való a te nyelved?
 
Hát igen, kire nem hatott Kafka az én generációm tagjai közül? Kilencedikes koromban Szidi megmutatta Kafka Perét és a Cenk-sétányon röviden elmesélte, miről szól. Ha nagyon akarjuk, valóban találunk érintekezési pontokat, az én szövegeben is a világ dolgai közti logikát keresi a kollektív tudatú hős, meg hát megállni neki sem szabad, mert ha megáll, eldől. Nyilván rám Kafkán kívül Joyce meg Nagy Lajos is hatott, s felszabadító hatással voltak a modern festők, manapság átvette helyüket a kortárs zene. Azt a zaklatottságot ritkán fedezem fel szépirodalmi szövegekben. Hogy honnan való a nyelvem? Hát az asszociációim határozzák meg, amit írok, asszociatív próza. Hatéves koromban Butnaru bácsi, a patkó alakú blokktömb nyugalmazott román tanítója megtanított sakkozni. Vagyis kombinálni. Talán onnan való.

Szerinted mit gondolnak majd az olvasóid, rólad, könyvedről?
    
Hát az első, amit megállapítanak, főként azok, akik engem korábbról nem ismernek, az lehet, hogy: “ez a Gergely nem Móricz”. Vagyis hogy különös szöveg, mely a lineáris elbeszélésmódnak nagyon hátat fordított. Szerintem annyira sajátos, hogy ezer szövegből első látásra fel lehet ismerni, három mondat elolvasása elég. Persze kérdés, hogy kik az olvasóim? Már tíz éve éltem Svédországban, amikor a stockholmi magyar házba felolvasni hívtak. “Természetesen - mondtam magamban - itt élek, ők is magyarok, ezek az én olvasóim.” Bár azt is elhittem, amit a Latorcza kontinens című kötetemről mondtál, hogy Erdélyben kétezer példányban elfogyott, s gondolkoztok az újranyomáson. Hogy hányan vannak olvasóim? Hadd válaszoljak erre egy kis számítással. Pár évvel ezelőtt volt egy próbálkozásunk svédországi magyar szerzők floppyn való publikálására. Egyszer a szerkesztő egy göteborgi irodalmi esten húsz példányt eladott. Előbb megmosolytam akcióját, mikor viszont a huszat a húszezer svédországi magyarral egybevetettem rájöttem, hogy az össz-tizenötmilliós szinten tizenötezer példányt jelent. Tizenötezer nagy szám, viszont amikor elkezdtem azt faricskálni, hogy a mélymagyarok és még hányan kiesnek, nem jutnak hozzá, mert például tanyán élnek, s azon kevesek közül is, akik hasonlóan gondolkoznak, hányan rendelkeznek ugyanazzal az irodalmi ízléssel, hetvenkét és fél olvasóm maradt. Olyan, aki engem egy az egyben vállal és szeret. Remélem, tévedtem. Egy biztos, nem hagyom őket cserben: olyan prózát írtam, amelyiket Auschwitz meg a Gulág után is vállalni lehet. Írói lelkiismeretem tehát tiszta.

Honnan az a hetvenkettő feletti fél olvasó? Ki lehet ő? Egyáltalán, miért van benned ez az erős vonzalom a félhez? Tudniillik a könyved első címe ez volt: Fél, feles. A kiadó javasolta a Torokcsovart, amit végül is elfogadtál. Miért fél, feles - és miért az új cím elfogadása?

A Fél, feles is egy asszociációs játék: a “fél”, ugye, egy szám, hangalakja viszont a “félelem” szóhoz vezet. A “félelem”, az életem, életünk kulcsszava valóban, a félelem tartotta egybe Ceauşescu Romániáját, de hát az egész szovjet birodalomban ismerős volt a fogalom, ismerős ma is: az ororszországi újságírókat sorra lövik ki, Üzbegisztánban belőttek az ablakon. Burmában meg az ujgurok födjén... a könyvben ezt tovább ragozom. Viszont a “félelem”-ről visszafele asszociálunk, a “fél” az olyasvalami, ami “nem egész”. A szöveg másik kulcsszava pedig a “bűnösáldozat” - valami, ami félig “bűnös”, félig “áldozat”. Ebben a történetben, hiába van neki “száz lába”, sem a “torok”, sem a “csavar” szó nem szerepel, viszont elfogadtam a kiadó “igazát”, hogy egy “Fél, feles” című könyvet nem lehet manapság eladni, ráadásul én a vendégcímet úgy magyarázom, hogy az a világ törékeny állapotára utal.
 

(2010, tavasz)