Regény
 Fordította: Kurdi Imre
 Szerkesztette: Márton László
 Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015.
 ISBN 978-606-8351-65-0
268 oldal, 136 x 212 mm, kemény táblás
Beleolvasok
„Az Apostoloff egy utazás regénye. Egy Németországban élő középkorú nő harmadmagával bejárja apja szülőföldjét, Bulgáriát. Nem tetszik neki, amit lát és tapasztal, mégis mindinkább lenyűgözi az ország.

  Az Apostoloff apa-regény. Egy régi, de mindmáig feldolgozatlan trauma története. A hősnő arra szeretne rájönni, miért lett öngyilkos az apja még az 1960-as években, de arra ébred rá, hogy jóformán semmit sem tud az apjáról, sőt a bolgár apa és a német anya házasságát sem látja világosan, mi több, önmagát sem ismerte mostanáig.

  Az Apostoloff szatirikus regény, a Stuttgartban élő bolgár emigráns kolónia mulatságos rajza, egyszersmind egy nagyszabásúan groteszk temetési zarándoklatról szóló tudósítás.

  Az Apostoloff elolvasásra érdemes regény.”

 

Márton László

“ Az Apostoloff értelem és érzelem konfliktusát mutatja meg, amennyiben annak példája, hogy a racionalizálás, az intellektüell gondolkodásmód nem garanciája az érzelmi, zsigeri impulzusok kontrollálása képességének – ehhez csakis az érzelmi intelligencia vezethet. Ugyanakkor a narrátor lelkivilágát a kettős családi háttér és kulturális identitás is szétfeszíti, pontosabban a bolgár „részével” való szembesülés a német közegben való szocializáció után. De talán nem kell nyugat és kelet ütközésének narratívájaként kezelni a történetet – bár nem egy társadalmi okoktól és implikációktól mentes attitűdről van szó –, hisz Lewitscharoff például az utazás toposzát sem úgy alkalmazza, hogy abból egy nyilvánvalóan szimbolikus következtetést kelljen levonni (persze ezen az úton is indulhat produktív értelmezés, s a nemzetközi recepcióban találunk rá példát, hogy Apostoloff alakját Hermésszel mint az utazók védőjével azonosítják). Szóval a regény sokkal inkább marad annak, ami „bele van téve”: személyes leszámolás a családdal és a saját kulturális örökséggel, illetve bizonyos fokú szembesülés az elfogultságok által vezérelt saját percepciónkkal. Ez az öntudatosság, illetve az elbeszélő saját véleményének kozmetikázatlan és önmagával szemben is szigorú leleplezése az, ami felől olvasva menthető a mű, bár nem biztos, hogy valódi, konstruktív önkritika is kiolvasható belőle. Az a vágy pedig, hogy halottainkat megértsük („Eljött tehát a mi időnk, a mi dolgunk eldönteni most már, ki volt apánk.”), és megtaláljuk számukra a helyet életünk folytatásában, nem egyedi törekvés, ennek ábrázolása miatt mondható emberközelinek a regény.
—Codău Annamária (Néha ki kell dühöngnünk magunkat. Helikon, 2018/1.)

Könyvünk megvásárolható; kérjük, lépjen kapcsolatba velünk.